1. Miért írunk blogot?
Dátum: 2011.01.01.
Írta: Réka
„Ez a ti esküvőtök, az a legfontosabb, hogy ti jól érezzétek magatokat” – sokszor hallottuk már ezt a mondatot Andrissal, és jellemzően udvarias mosollyal kísért bólogatás rá a válaszunk. Hiszen valóban, a legtöbben önfeledt boldogságot, életük „nagy napját” várják az esküvőjüktől – és ez rendben is van így. Épp csak hogy esetünkben nem igaz... Ha tényleg az volna a célunk, hogy egy felhőtlenül boldog napot tölthessünk együtt, elmennénk egyet kirándulni a Mátrába, azután valamelyik kedvenc helyi vendéglőnkben Andris hagymás rostélyost enne, miközben viccesnek szánt megjegyzések sorát zúdítaná rám a „Réka már megint rántott sajtot rendelt nutellás palacsintával” témakörben, végül új médiatörvényünk által valószínűleg felettébb erkölcstelennek minősített tévésorozatokat néznénk dvd-ről az ágyunkban fekve, az adott film korhatár-besorolásának megfelelő jellegű kísérőtevékenységek mellett... Egy biztos: Eszünkbe sem jutna, hogy a hideg templomban térdepeljünk azt latolgatva, vajon meddig bírja még anyáink zsebkendőkészlete, netalántán azzal kínozzuk magunkat, hogy ínycsiklandó finomságok garmadájával körbevéve gubbasztunk, miközben pontosan tudjuk, hogy a fűző / a pantalló derékbősége miatt úgysem ehetünk többet semmiből három falatnál - azaz végigcsináljuk azt az egynapos erőltetett menetet, amit úgy hívnak, házasodás.
Akkor mégis minek? – kérdezhetitek. Minek rendeztek nagy esküvőt, lakodalmat, ha nem az élvezet kedvéért? A válasz egyszerű: Élvezni fogjuk mi azt, csak másképp... Az ember már csak olyan, hogy szereti élete nagy döntéseinek terhét másokkal megosztani. Igényli Isten jelenlétét az „igen” kimondásánál, és barátai társaságát a házasélet első éjszakáján. Szeret együtt sírni és együtt vigadni. Szereti maga körött tudni azokat, akik fontosak számára az életben. És amennyiben az illetőt ráadásul Märtel Rékának vagy Kurucz Andrásnak hívják, próbál mindent meg is tenni azért, hogy ezek a számára fontos emberek valódi részeseivé váljanak élete sorsfordító eseményeinek, és örömmel ünnepeljenek vele együtt.
Tudom, hogy úgy hangzik, mint egy elcsépelt reklámszlogen, mégis le kell írnom: Számunkra az a legfontosabb, hogy az esküvőnkön ti, a meghívott vendégek jól érezzétek magatokat. No, ez persze nem jelenti azt, hogy a menyasszonyi ruhámat a leginkább csipkével letakart fehérneműszetthez hasonlító, „modernnek” nevezett kollekciókból fogom választani, csak hogy a meghívott urak kedvére tegyek, és attól tartok, hogy hölgyvendégeink gyakran hangoztatott kívánsága sem lesz elég arra, hogy Andris levágja a bajuszát (bár az éjszakai balesetek kockázata nyilván nem kizárható :-) ). A szervezés során viszont arra törekszünk, hogy a lakodalom végeztével a vendégeink azt érezhessék: „Ez egy jó buli volt, sokáig fogunk még emlékezni rá.”
Be kell valljam, rokonság nélkül nőve fel gyerekkoromban nem sok alkalmam volt rá, hogy esküvői tapasztalatokat szerezzek: kislányként összesen egy lakodalmon voltam. Az is ezüstlakodalom volt már, és legélesebb emlékem róla az a nagyjából egy óra, amelyet a zsírban sütött húsokkal megpakolt tál valamint a nagyjából húszféle házi készítésű süteményből álló desszertkínálat végigkóstolása, majd két szelet görögdinnye elfogyasztása után a mosdóban töltöttem. Felnőttkori esküvős élményeim egyik meghatározó momentuma azonban az volt, hogy egy kicsit mindig idegennek, kívülállónak éreztem magam ezeken az eseményeken, legtöbbször még akkor is, ha közeli barátja voltam az egyik házasodó félnek. Ez persze egyfelől teljesen érthető, hiszen ahogyan a minap Andrissal megállapítottuk, ahhoz, hogy az ember minden vendéget ismerjen egy lakodalmon, neki magának kell megházasodnia. (Bár ezt a problémát a honlapunk „ki kicsoda” menüpontjával próbáljuk legalább részlegesen orvosolni.) Másrészt viszont mégiscsak ellentmondásos helyzet, hogy az ember az esküvőszervezési teendőkból fakadó krónikus időhiány miatt éppen akkor nem tud elég időt eltölteni a barátaival, amikor pedig állítólag arra próbálja rávenni őket, hogy együtt ünnepeljenek vele.
Így jutottunk el végül addig az ötletig, hogy az esküvőszervezés legmozgalmasabb utolsó öt hónapjáról blogot írjunk. Szeretnénk, ha részeseivé válnátok az esküvői készülődésnek, ha tudnátok, miért éppen olyan lett a lakodalmunk, amilyen, ha megoszthatnánk veletek, amit házasságról, esküvőről, lakodalomról, családról, szeretetről, szerelemről gondolunk, és ezáltal ti, akik Rékát és Andrist mint két különálló személyiséget barátként végigkísértétek az utóbbi években, hozzánk, a leendő házaspárhoz is közelebb kerülnétek. Végül pedig az sem elhanyagolható szempont, hogy tulajdonképpen a blogolásnak (pontosabban a saroknak) köszönhetjük a házasságunkat, így természetes, hogy az esküvői készülődést is blogolva örökítjük meg.
Én és Andris a tervek szerint naponta felváltva készítünk majd egy-egy bejegyzést (várhatóan persze jóval rövidebbet annál, mint ez a boldog munkaszüneti napon született írás). Lesz itt eszmefuttatás az élet nagy dolgairól, találtok majd beszámolókat az esküvőszervezés praktikus részleteiről és a mindennapi életünk eseményeiről is. Vár még ránk 147 nap az esküvőig - és ugyanennyi bejegyzés... Jó olvasgatást!
|
